Bochkor Gábor a napokban tett primitív és érzéketlen kijelentése, – miszerint amíg hajléktalan emberek élnek az utcán, addig nem kellene árva kutyákat, állatmenhelyeket támogatni – hatalmas jogos felzúdulást keltett az állatszerető emberek körében.
- Mintha választanunk kellene két szenvedő között.
- Mintha az együttérzés véges készlet volna.
- Mintha abból, amit egy kidobott kutyának adunk, szükségszerűen elvennénk egy otthontalan embertől.
Pedig az emberiesség nem így működik.
Ezért úgy gondoltuk, hogy érdemes körüljárnunk ezt a téves sztereotípiát, bár a más csoportok segítségére leginkább azok szoktak buzdítani, akik senkinek sem segítenek.
Egy hajléktalan ember méltósága nem lehet vita tárgya, de az árva kutya sem maga választotta a sorsát
Egy menhelyre került vagy utcára dobott kutya ugyanúgy nem döntött arról, hogy kiszolgáltatottá váljon.
- Nem ő választotta, hogy megunják.
- Nem ő kérte, hogy szaporítsák, majd elhagyják.
- Nem érti, miért nincs többé gazdája, miért fázik, miért éhes, vagy miért kerül egy kennelbe, ahol talán éveket vár valakire.
Az állatvédelem támogatása nem valamiféle luxushóbort, amely csak akkor válik erkölcsileg elfogadhatóvá, amikor már minden emberi problémát megoldottunk.
Ha ezt az elvet követnénk, szinte semmilyen ügyet nem támogathatnánk.
- Miért segítsünk egy beteg gyermeknek, amíg más gyermekek éheznek?
- Miért támogassuk az időseket, amíg családok élnek mélyszegénységben?
- Miért mentsünk erdőket, amíg háborúk vannak?
A szenvedések között nem érdemes „erkölcsi bajnokságot” rendezni.
Nem az a kérdés, hogy ember vagy kutya
Talán éppen ez az a pont, ahol Bochkor tapló és érzéketlen kijelentésével kapcsolatban érdemes tovább gondolkodni.
Az együttérzés képessége nem olyan pénztárca, amelyből, ha kivettünk valamennyit egy kutyamenhelynek, akkor ugyanazt az összeget etikusan már egy hajléktalanszállónak kellett volna adnunk.
Az emberek különböző ügyeket éreznek közel magukhoz. Van, aki állatokat ment. Más ételt oszt. Valaki beteg gyermekeket támogat, más időseket látogat, megint más egy bajba került szomszéd bevásárlását intézi el.
Ezek az ügyek nem egymás riválisai. Ugyanannak a pozitív emberi tulajdonságnak különböző megnyilvánulásai: annak, hogy nem akarunk közömbösen elmenni a kiszolgáltatottság mellett.
Akkor melyiküknek segítsünk?
Miért ne mindkettőnek?
Az együttérzés nem attól lesz valódi, hogy határt húzunk köré.
- Ha zavar bennünket, hogy emberek élnek az utcán, segítsünk nekik.
- Ha fáj látni a gazdátlan állatok sorsát, segítsünk rajtuk.
- Ha pedig mindkettő megérint bennünket, nem kell választanunk.
Egy társadalom emberségének ugyanis aligha az a mércéje, hogy eldönti, ki érdemli meg jobban a segítséget. Sokkal inkább az, hogy mit tesz azokért, akik – legyenek két- vagy négylábúak – mások jóindulatára vannak utalva.
Szerintünk nem kevesebb együttérzésre van szükségünk az állatok iránt, hanem többre egymás iránt is.
Szívünkben szerencsére nem kell helyet felszabadítani az egyiknek ahhoz, hogy a másik is elférjen benne.